Nem tudom, hányan vagytok még velem, de még adós vagyok egy végső összegzéssel. Bár sajnos elég idő telt el a hazaérkezésem óta ahhoz, hogy visszaalakuljak, de azért megpróbálom leírni, hogy mi is történt velem azóta:
Repüljünk vissza az időben indulásom napjához: a kollégáktól könnyes búcsút vettem, majd a szállodába sietve összecsomagoltam ami még csomagolásra várt, kiegyenlítettem a számlámat, és készen álltam az indulásra...mit készen, késésben is voltam, amikor előhalásztam a gardrób mélyéről a hasítottbőr bokacsizmát amiben jöttem...és ekkor ért a meglepetés: a csizmámon 2,5 cm vastagon állt a (por helyett) penész, kívül-belül, úgyhogy szuperszonikus sebességgel kezdtem el tisztíthatni, de elég hamar rájöttem, hogy ez mission impossible. Pörgött az agyam veszettül, hogy kiötöljem mi is legyen most (merthogy strandpapucsban mégsem utazhatok), de aztán rájöttem, hogy van egy hófehér edzőcipőm is, így kissé eklektikus kinézettel ugyan, de tiszta cipőben hagytam el a hotelt, Chennai-t, és vele Indiát. A repülőgépen sikerült aludnom, így bármennyire is keservesnek tűnt a 10 óra repülés Frankfurtig, igazából kibírható volt. Ami az idegeimet megviselte, az inkább a frankfurti 4 órás várakozás, majd az utolsó 1,5 órás repülés volt.
Frankfurtba érve nagy felfedezéseket tettem: ordítva jöttek szembe ugyanis azok a képek, melyektől elszokott a szemem: a csillogó reptéri váró, a márkás ruhákba felöltözött emberek, a jólét mindenhol jelenlévő apró jelei. Bizony sokadszorra állapítottam meg, hogy eszméletlenül szerencsés vagyok, hogy a világ ezen pontjára születtem. Mégis bújkált bennem egy fura érzés: minden annyira felszínes.
Hazaérve aztán Szabi várt a reptéren, egy vörös rózsát szorongatva, és úgy fogadva, mintha éppen csak a boltba ugrottam volna le (nem tud se búcsúzkodni, se viszontlátni a szentem, dehát pasiból van... :)), és még mindig sorra jöttek a felfedezések: hogy a gyorsforgalmi milyen szép, a város mennyire szellős, alig vannak emberek az utcákon, minden milyen rendezett...érdekes, Indiában 3 nap után megszoktam, hogy nem ezt látom, így most még nagyobbnak látszott az ellentét. Aztán fél órával érkezésem után megettem a tavaszi borsólevesemet és a bécsi szeletemet, és máris kerek volt a világ :)
Amennyiben világmegváltó gondolatokat vártok tőlem, íme:
Nincs világmegváltás. Még Indiában sem. Ez a konklúzió. Mielőtt elindultam, nagyon féltem, nemcsak az ismeretlentől, hanem magammal kapcsolatban is valamitől, amit nem nagyon mertem kimondani: hogy mit tudok meg az 5 hét egyedüllét alatt magamról. Valamint attól, hogy ha visszajövök, hiányozni fog. Ugyanúgy, mint Bali. Amikor a nászútunkról visszatértünk, sokáig nem szívesen beszéltem Baliról, nem akartam emlékezni rá, mert az alatt a két hét alatt mintha megsejtettem volna valamit, és amikor el kellett jönni, olyan volt, mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. Mintha felébredtem volna egy álomból, amiben már megtaláltam a választ (ami természetesen 42 ... aki nem érti az legyen kedves elolvasni a Galaxis utikalauz stopposoknak című könyvet, ha eddig bírtátok a stílusomat, akkor az is biztosan tetszeni fog)...szóval megtaláltam a választ, csak felébredve nem emlékszem rá. Ezt az érzést nem akartam India után, ettől féltem...
De nincs ilyen bennem. Egyszerűen azért, mert Bali misztikus légkörével ellentétben Indiában könyörtelenül szembe jön a VALÓSÁG. Minden pátosz és emelkedettség nélkül. Nehezen tudom megfogalmazni, de ott valahogy minden okkal történt, a történés velejét mutatva: ha ebédet kellett főzni és azt éppen csak egy híd alatt tehette meg az utca népe, akkor ott főzött. Ha a dolgát kellett végeznie a kisfiúnak a tengerpartn, akkor ott tette. Mosolyogtak, amikor mosolyoghatnékjuk volt, dühöngtek amikor idegesek voltak, és kimutatták ellenszenvüket, amikor látták, hogy én csak egy fehér nő vagyok. Mindezt a legnagyobb természetességgel, taktika nélkül. Valahogy az volt az érzésem, hogy ott minden tényleg az, aminek látszik. És most beugrott egy póló felirat, amit egy helyi srácon láttam: "Maybe I'm not branded, but at least I'm not fake" (a szabadfordítás szerint: "Lehet h nem vagyok márkás, de legalább nem vagyok egy olcsó utánzat"). Frappáns összefoglalás :) És mosoly, mosoly, mosoly, és pozitív életszemlélet, meg a hasonló elcsépelt dolgok. Úgyhogy nem mondom, hogy nem húzom fel magam továbbra is, de próbálom nem véresen komolyan venni a dolgokat.
Amit pedig magamról tanultam: még mindig nagyon szeretek egyedül lenni, de ezt eddig is tudtam. Amit nem annyira tudtam, vagy nem hittem el eddig - és most nagyon nagyképű leszek, de aki ismer az tudja hogy mekkora előrelépés, hogy ezt bizony le fogom írni: még ha parázok és rinyálok is az elején, BÁRMIRE KÉPES VAGYOK! :)
Egy hasonlóság azért van Bali és indiai kalandom között: mivel annyira más világ, így olyan valószínűtlennek tűnik, hogy ez megtörtént velem, hogy el sem hinném...de remélem, hogy egyszer még visszatérhetek, és ehetek egy igazán jó daal-t :)
Végül, köszönöm Mindannyiótoknak, hogy velem voltatok, bátorítottatok, és erőt adtatok a kommentekkel, vagy azzal a visszajelzéssel, hogy olvastok. Hihetetenül jó érzés, hogy ennyien kiváncsiak voltatok rám...puszik mindenkinek, és "keep smiling" :)
Egy 2015-ös UPDATE: néha vissza szoktam olvasni a blogot, mert nagyon szuper emlékeim vannank Indiával kapcsolatban. Viszont ilyenkor mindig rájövök két dologra:
1., Kitűnik az írásaimból is amit én csak "India hímpora" szindrómának hívok: pár nap után teljesen hozzászoksz, hogy ott vagy, és a helyi életszemlélet (aka "minden le van szarva") észrevétlenül is rádragad, bekúszik a bőröd alá és megfertőz. Legalábbis ha nem akarsz megőrülni az olyan apróságokon mint az idő relativitása, a nem = igen és az igen viszont nem biztosan az, az állandó mosoly akkor is amikor a legnagyobb hülyeséggel szédítenek...szóval ha épelméjű akarsz maradni akkor ajánlatos engedni a varázsnak. Emiatt pár posztom olyan hangvételű mintha - ha nem is LSD-s de valami igen jó - trip-en lennék. Ez egyszerűen India, nem tudom mivel magyarázni.
De az is az igazi Indiához tartozik, amiről már tettem említést azt hiszem a madárparkos bejegyzésben: az iszonyatos szegénység, a nemi diszkrimináció, a tájékozatlanság és néha gyermeki naivitás. Látom a kollégáimat akik közül a lányokat - akik még a szerencsésebbek közé tartoznak, hogy tanulhattak, egyetemre járhattak - sorban adnak férjhez az ottani viszonyok között felvilágosultnak számító szüleik vadidegenekhez. Látom, ahogy ebbe beletörődnek, szülik a gyerekeket. Látom, hogy a nagyon hierarchikus rendszer miatt igazi tehetségek hogyan kallódnak el és ragadnak bele egy élethelyzetbe / pozícióba. És az is kiderül egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy nem igaz az általunk vélt "milyen szegények ők de mégis milyen boldogak" prekoncepció amitől abszolút felmegy bennem a pumpa. Nem boldogok. Nem boldogok mert pontosan látják, hogy odamegyek és milyen telefon van a kezemben, milyen lehetőségeim vannak csak azért mert a XX. századi Európába születtem, és azt is tudják, hogy valószínűleg soha nem tudnak majd olyan életet teremteni maguknak amit látnak. És ettől iszonyatosan boldogtalanok. Mit mondasz egy olyan embernek aki amúgy lehet h még sokkal jobban el is végzi a munkádat mint te itt, és közben van egy idióta főnöke aki hülyébb mint ő csak magasabb kasztba született, keres átszámolva 40e ft-nak megfelelő rúpiát és délelőtt 11-től éjfélig dolgozik?
Tudom, persze, lehet arról moralizálni, hogy a kiszervezés nélkül ennyi munkájuk se lenne, ésatöbbi ésatöbbi, én sem vagyok virágfüzéres hippi...de azért élesben látni ezt és megkapni ezeket a kérdéseket kicsit más szituáció, mint egy budai lakásban kedélyesen elcseverészni az élet dolgairól egy rozéfröccsel a kezünkben (ugye fujj a romkocsmás értelmiségiek.... :D) Ha valakinek van ezzel kapcsolatban gondolata, vagy másképp látja a dolgot, nagyon szívesen beszélgetek vele erről...kinyithatunk egy rozét is :)
2., Néha úgy tűnt, hogy mindent túlparázok, de higgyétek el olyan volt ez mint egy 5 hetes kommandós kiképzés (legalábbis vm ilyennek képzelem :D): az érzékeid kiélesednek, az idegeid állandóan megfeszülve, folyamatosan figyelsz a legapróbb dolgokra is: stresszhelyzet egy utcán átkelés, egy hangosabb szó, egy utazás, oda visz-e, nem oda visz-e, elad útközben, becsap, átver, nem érted mit mond, nem érted miért veszi el az útleveledet, fehér nő vagy akiért valljuk be nem igazán repesnek a helyiek (ez újabb portenciális problémák eredője lehet: mit veszel fel, eléggé eltakartad-e a testedet, hogyan nézel rá, ránézel-e egyáltalán, stb) Szóval nagyon sok inger ér és folyamatosan szelektálni kell, ez pedig iszonyatosan fárasztó. Nem mondom, hogy nagyon hardcore utazó lennék (a helyi kompra pl biztosan nem szálltam volna fel mert nekem ez már orosz rulett szintű) de azt gondolom, hogy egy egészséges óvatosság nem árt, ezen keretek között pedig mindent simán kipróbáltam.
